Fifth Chapter

Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Akárhányszor lecsuktam a szemeimet, újra és újra a vörös szempárral találtam szembe magam.
-  Jól vagy drágám? -  jött felém anya aggódó tekintettel.
-  Soha jobban. - erőltettem magamra egy mosolyt. - Indulnék. - mondtam türelmetlenül, mire elállt az utamból.
-  Hát persze. - mosolygott kedvesen és megsimítva a hátamat utamra engedett.
Beülve az autómba megkönnyebbülés fogott el. Féltem, hogyha tovább maradok a házban faggatni kezd és kénytelen leszek elárulni neki az eddig történteket, mert sosem lennék képes hazudni neki, és mert ő sosem adja fel ha látja hogy baj van. Ismét eszembe jutott apa. Semmit nem kellett neki mondanom, megvárta amíg én, önszántamból elkezdek mesélni. Talán fel kéne hívnom hogy valakivel megosszam az első élményeimet Beacon-ben.
Nyugodtan tértem le az iskola felé, ahol kezdett megtelni a diák parkoló. Beálltam egy még szabad helyre, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében szálltam ki a reggeli hűvös levegőre. Kimért léptekkel indultam az iskola bejárata felé, ahol ott állt Brad. Zsebre dugott kezekkel hallgatta a neki magyarázó fiút, miközben szemével az iskolába érkezőket mérte végig. Túl sokáig néztem. Tekintetével azonnal megtalálta az enyémet amit fogva akart tartani. Egy 'Bocs'-csal ott hagyta az ezzel elhallgattatott fiút és elindult felém. Azonnal elfordítottam a tekintetemet és felgyorsított léptekkel folytattam utamat az iskola ajtó felé.
-  Adolfine! Kérlek várj meg! Beszélnünk kell. - hallottam mögülem már szinte kérlelő hangját.
Arra gondoltam hogy mit akar megbeszélni. Ugyanis nekünk nincs megbeszélni valónk. Semmi nem történt amiről beszélnünk kéne. Szótlanul sétáltam tovább, és megpróbáltam levegőnek nézni.
-  Ne csináld ezt. Tudni akarom, hogy jól vagy-e. Tudnom kell. - nem láttam, de szinte éreztem hogy a keze ökölbe szorul.
-  Miről akarsz beszélni Brad? - fordultam meg hirtelen.
Arca nyúzott volt. Hasonlóan megviselt, akár az enyém. Elképzeltem ahogy ő is úgy forgolódik és fel-felébred este ahogy én. Nem. Biztosan nem a tegnap történtek miatt. - hessegettem el a gondolatot.
-  A tegnapiról. - kerülte feltűnően a tekintetemet.
-  Hm. - tettem a bal karomra a jobb könyökömet, és így a mutatóujjamat a számhoz emeltem, gondolkodást színlelve. - Ha érdekel, eszméletlenül jó érzés magassarkúban rohangálni az erdőben, miközben még csak sejteni sem sejted hogy a halálodba rohansz. - vágtam a fejéhez szemrebbenés nélkül.
Kezeit a vállamra téve fordított meg és tolt be egy szekrényeket elválasztó ajtón.
-  Halkabban. - szólalt meg miután bezárta azt.
-  Várj! - tettem a homlokomra a kezem. - A legjobb részt kihagytam...azt amikor hangok irányítottak!
-  Hogyan? - kerekedtek el a szemei azonnal. - Az képtelenség. - rázta meg hitetlenül a fejét, de amint látta teljesen komoly arcomat, kirontott a teremből.
-  Brad! - kiáltottam amint én is kiértem a folyosóra, de Őt már sehol nem láttam, mindinkább a rám szegeződő tekintetekkel szembesülhettem.
Végig néztem az engem figyelőkön, mielőtt zavartalanul indultam el a szekrényemhez. Fél úton jártam amikor még több tekintetet éreztem a hátamon. Hátra fordulva azonban meglepettség fogott el. Ugyanis a folyosó üres volt. Egy lélek sem volt ott rajtam kívül.
Én biztosan megőrültem. - gondolkodtam hangosan és a fejemet rázva igyekeztem tovább.
A cipőm kopogása visszhangzott a folyosón, lehet hogy az egész épületben, aminek hatására úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok. De az képtelenség hogy tanítási napon, kora reggel egyedül legyek az iskolában.
Elképzeltem a reggeli zajt, a nyüzsgést, a csoportokat alkotó diákokat és az akkor érkezőket, majd újra megláttam Őt. A folyosó másik végén karba tett kezekkel, a falnak dőlve engem figyelt, fogva tartva a tekintetemet.
-  Trésor. - csak egy pillanatra fordítottam el róla a tekintetemet és máris a fülem mellől hallottam édesen csengő hangját.
Egy ütemet kihagyott a szívem amikor kimondta a szót. Kincsem.-hangzott a szava a fejemben újra, újra és újra. Az általam elképzelt tömeg is csökkenőben volt, ahogy szépen lassan, mint a buborékok "pukkantak ki" és váltak semmivé.
-  Miért Brad? - kérdeztem leszorítva a szemeimet.
Tudtam hogy köze van ahhoz ami velem történik, hogy köze van ahhoz amiket átélek amióta itt vagyok. És tudom hogy valami nem stimmel vele. Bárhol, bármikor megérzem a jelenlétét és mintha én irányítanám, ha hívom, azonnal megjelenik. Kezdett erősödni bennem a tudat, hogy aki Beaconbe be teszi a lábát, megbolondul. De én nem érzem magamat annak. Ide születtem talán?
-  Miért csinálod ezt? -  préseltem ki magamból a szavakat már az iskola csempéjét nézve. - Miért nem hagysz békén?
-  Te is azt akarod hogy itt legyek. - suttogta közelebb hajolva a fülemhez. - Trésor.
-  Megijesztesz. - mondtam ki a szót, ami már a találkozásunk óta volt a nyelvemen, de nem tudtam kimondani. - Azt akarom..azt akarom hogy elmenj. - néztem fel rá végül, és ha magabiztosnak látszottam, én éreztem hangomban a bizonytalanságot.
Döbbent arca egyre csak távolodott tőlem, megrémült szemei viszont továbbra is rajtam pihentek míg el nem tűnt egy ajtó mögött. Ujjaimat a halántékomhoz érintettem abban a reményben, hogy a keletkezett lüktetést csillapítani fogja. Lassú léptekkel indultam el a csak pár lépés távolságra található szekrényemhez. Próbáltam fel idézni a kódot amit én adtam neki, mindhiába. Nem tudtam gondolkodni, csak Brad rémült és üres tekintetét láttam magam előtt. Akaratomon kívül néztem abba az irányba amerre eltűnt. Enyhe, hűs fuvallatot éreztem az arcomon, nem a kinti, természetes szelet, valami sokkal rosszabbat, aminek hatására mindenki összerezzen és mindenki libabőrös lesz. Próbáltam a szekrényem kódjára koncentrálni de a fülemet megütő zaj nem engedte. Fémek koccantak össze, majd kezdtek folyamatos rázkódásba, mint egy kisebb földrengés kezdete. Távolról jött majd egyre közelebbről és közelebbről hallottam, majd ehhez a szekrényajtók rázkódása társult. Hirtelen a kék ajtók hatalmas csattanással csapódtak ki, mint ahogy a ló versenyen a startgép ajtók, csak ezek egymás után, zsinórban.
Az egész testem remegett. Nem akartam, nem tudtam elhinni hogy ez a valóság. Valaki szórakozik velem, vagy álmodom. Igen, álmodom.  - mondogattam magamnak és lassan hátrálni kezdtem.
Nem szűntek meg a földrengésre emlékeztető zajok amiktől erősebben lüktetett a halántékom. Egy hang folyamatosan arra késztetett hogy forduljak meg. Hiába próbáltam mindezt legyőzni, elgyengültem. A fájdalom elgyengített. Mögöttem, az iskola hatalmas "ablak fala" betört és apró szilánkokban hullott a csempére ami csak még tovább gyengített. Meg kellett támaszkodnom egy nyitott szekrényajtóban, hogy ne essek össze egy katasztrófa közepén. Minden papír, könyv, ruha, minden amiket az egyes szekrények őriztek, most a földön hevert a szilánkokkal együtt. Ez egy álom. - erősítettem meg magamban és lecsuktam a szemeimet.
Újabb szekrény csapódás keltette csak fel a figyelmemet. Az előttem elhelyezkedő ajtók sorban szakadtak ki a helyükről és vésődtek bele a velük szemben állóba.
Lábaimat futásra késztetve rohantam egy elfojtott sikollyal a torkomban a folyosó elején található tanterembe, ahol a kémia óráim lesznek megtartva.
Feltépve a terem ajtót, a bent tartózkodók döbbent, egyben csodálkozó tekinteteivel találtam szembe magam.
-  Ön az új diák? Adolfine Bane? - meredt rám a szemüvege mögül a tanár.
-  I-igen.
-  Memorizálnia kéne a csengetési rendet, amit megtalálhat az iskola honlapján illetve amit a portáról is kikérhet. - fordult vissza a táblához. - Üljön le Brad mellé.
S én, újra elvesztem a gyönyörűen ragyogó szinte fekete szempárban.
__________________________________________________________________________________
Hey Readers! Nagyon bízom benne hogy ez a rész (is) elnyerte a tetszéseteket. Nagyon köszönöm a +1 feliratkozót  és az előző részhez a kommentet! :) Két nap és SZÜNET ! Kitartás mindenkinek!
Hamarosan jövök. xoxo.H

Fourth Chapter

Körül néztem, hogy azért még is, a város melyik ismeretlen részére kerültem. egy erdő előtt találtam magam, mögöttem az iskolával. Nem emlékeztem az erdőre az iskola mögött, vagy csak nem vagyok elég jó megfigyelő. Még hallottam Brad nevetését é rekedtes hangját, illetve egy másik vékonyabb, nőiesebb hangot. Zavart hogy nem vette észre hogy felszívódtam és hogy jól elszórakozik egy másik lánnyal. Igaz hogy csak pár órát - bár lehet annyit se - töltöttünk együtt, engem mégis valami belülről szét akart tépni. Állj le Ad! Térj már észhez! - parancsoltam magamra azonnal.
Lehunytam a szememet és kifújtam az eddig bent tartott levegőt, és egy mély lélegzet vétel kíséretében fordultam vissza az erdő irányába.
Halk, visszhangzó suttogást hallottam, mélyről, az erdő szívéből. Lábaim akaratomon kívül vittek előre, nem törődve semmivel. Néhány lépés után a suttogás megszűnt, és nem hallottam semmi mást a lábaim alatt elreccsenő gallyakon kívül.
Volt valami más is ebben az erdőben. Magányra volt szükségem, de nem csak a magány valami más is hívott. Megborzongtam egy újabb suttogás hallatán, de ez inkább volt hörgés mint normál emberi suttogás. Ösztönösen keresztbe fontam a karjaimat magam előtt. Hideg bőröm emlékeztetett arra hogy mennyire lehűlt a levegő, amit eddig nem vettem észre, ahogy azt sem hogy nincs rajtam a kabátom. Hátra fordultam de már nem láttam az iskolát. Esküdni mernék hogy nem mentem többet száz méternél. Vállat vonva indultam tovább.
-  Vigyázz, hová lépsz! - szólított meg egy ismerős, szinte berögzült hang.  -  Erre felé sok a gödör. Vigyázni kell. - somolygott kedvesen és a kezét nyújtotta hogy segítsen egyen átlépni, ami csak arra várt hogy letörje a cipőm sarkát és hogy kificamítsa a bokámat.
-  Miért léptél le?
-  Irritált a barátod. - feleltem mire Ő megrázta a  fejét.
-  Az igazi oka érdekel. - állt elém ezzel elállva az utamat. - Gyerünk Ad! Hallani akarom! - egyik pillanatról a másikra változott meg a hangulatom.
Azt akartam hogy engedjen utamra, álljon el az útból és hagyjon békén. Zavart hogy hirtelen vált ilyenné. Megrémisztett szeme színének a feketesége és az, hogy a hallgatásom feszültté tette, és ez rám is hatással volt. Apa mindig azt mondta hogy kerüljem el a konfliktusokat és legyek én az okos a szamár helyett. Különböző feszültség oldó módszereket mutatott, körülbelül húz darabot, nekem mégis csak kettő jött be igazán.
Kezeim ökölbe szorultak, körmein a bőrömbe vájtak, s már-már hallani lehetett az elpattanó szálakat, amik majd szabad utat engednek az előbuggyanó véremnek.
-  Gyerünk, Adolfine! - morogta ismét türelmetlenül, közelebb lépve hozzám.
-  Hagyj, Brad. - kértem remegő hangon.
Lehajolt, ujjaival végig simított az arcomon mielőtt ezt mondta: -  Meg fogod bánni.
Egy lágy fuvallat kíséretében szívódott fel. Próbáltam szívverésemet csillapítani, mindhiába. Kétszer fordultam meg a tengelyem körül, de a hirtelen jött ködtől semmit sem láttam. Itt hagyott. Egyedül. Mély levegőt vettem és tettem egy óvatos lépést előre.
"Ne félj! Gyere Adolfine!" - hallottam tőlem jobbra egy ismeretlen hangot. "Kövess!" - szólott ismét, de amint oda kaptam a fejemet a titokzatos személy eltűnt.
-  K-ki va-van ott? - dadogtam remélve hogy választ kapok.
"Kivezethetlek, kis farkas. Ne félj!"
Két lehetőségem, illetve, három lehetőségem volt. Vagy követek egy ismeretlent, vagy hallgatok a megérzéseimre és keresek magam kiutat, avagy itt maradok a helyemen. Az utolsó kettő lett volna az ész szerű választás, én mégis más hogy cselekedtem.
-  Ha olyan helyzetbe kerülsz ahol kockáztatnod kell, kockáztass! Ne hátrálj meg! - hallottam apám hangját a fejemben ami csak erősítette a döntésemet.
Mindig felmerül az emberben a kérdés hogy megéri-e kockáztatni. Vannak akiknek nem, vagy akiknek édes mindegy. Ezek azok, akiket várnak a barátai hogy együtt töltsék a szabadidejüket, bulizzanak, shoppingoljanak, mozizzanak, edzőterembe járjanak..ésatöbbi, vagy akiket otthon szerető család vár, vagy akik tökéletesen elégedettek magukkal.
És van egy másik csoport. Egy csoport akikről az előbb felsoroltak nem mondhatóak el. Ide tartozom én is.
"Szükséged van rám. Te is tudod!" - szólt hozzám ismét, de most a hangjából biztonság áradt.
Szép lassan indultam el, szinte megbabonázva dallamos hangjától. Teljesen igaza van. Szükségem van rá a kijutáshoz. A kételyeket és a veszély érzetet oly hirtelen váltotta fel a magabiztosság és a semmivel nem törődés, mint ahogy ellepte az erdőt a köd. Nem értettem miért bízok meg egy hangban. Nem értettem és nem érdekelt. Csak a szavai ismétlődtek a fejemben.
-  Hová-hová, Angyal? Csak nem hiszed hogy egyedül hagylak? - mély hangja azonnal kiugrasztott a gondolatmenetemből. Megtorpantam és vártam a következő lépést. Meg akartam fordulni hogy szembe találjam magamat a mindenkit rabul ejtő gyönyörű, barna szempárral, de az ismeretlen hang nem hagyta hogy Rá gondoljak.
"Futnod kell!" - jött az utasítás mire én futni kezdtem.
Nem törődtem a magassarkúmmal, Brad kiáltásaival, csak futottam a kijutásban reménykedve. Figyelmesen követtem minden apró szavát az ismeretlennek, hogy véletlenül se tévesszek irányt.
Enyhe szorítást éreztem a tüdőm körül és szúrni kezdett az oldalam, aminek nem értettem az okát, hisz én rendszeresen sportolok. Fejemet megrázva futottam tovább, míg nem a szorítás fojtogatássá nem vált. Olyan érzés volt, mintha két erős kéz próbálná ketté tépni a tüdőmet, az érzés halálba kergető volt.
Egy fának támaszkodva szorítottam kezemet a bordáimhoz abban reménykedve hogy csillapodni fog a fájdalom. Csak rosszabb lett. Lehajtott fejjel és összeszorított szemekkel próbáltam elkergetni a hirtelen rám törő szédülést, majd, majd' felordítottam amikor újabb szorítást éreztem a tüdőim körül.
"Kövess és megtanítalak legyőzni a fájdalmat'" - a szívem kihagyott egy ütemet amikor szinte a fülem mellől hallottam meg a most hátborzongató hangot.
Kimérten emeltem fel a fejemet, hogy végre láthassam az "idegen vezetőmet". Az adrenalin szintem azonnal az egekbe szökött ahogy tekintetem találkozott két vörösen izzó szempárral. Elfojtottam egy sikolyt amikor rám vicsorgott, vagy inkább morgott. Nyeltem egyet amikor felegyenesedni láttam kb. két méteres alakját, majd előtört belőlem az elfojtott a sikoly az akkor kieresztett karmai láttán, és ő velem együtt ordított. Bele remegett az egész erdő, velem együtt.
-  Brad... - suttogtam abban reménykedve hogy meghallja é megvéd, vagy, ha ez egy álom akkor felébreszt belőle.

Lassan kezdtem hátrálni, ügyelve arra hogy ne essek véletlenül se hátra, vagy ütközzek egy fába, de persze, az élet még ilyenkor sem az én javamra szolgál. Egy fának a gyökere billentett ki egyensúlyomból, de a puha avar, inkább kemény föld helyett, izmos karok kaptak el.
-  Megnyugodhatsz. Megvédelek Angyal. - suttogta megnyugtató, magabiztos, dörmögő hangján.

-  Nyisd ki a szemeidet! Az Istenért Ad! - éreztem egy könnycseppet végig folyni az arcomon.
Szét akart robbanni a fejem, hiába szűntek meg az ismeretlen hangok és a veszély érzete.
-  Gyerünk! Nézz rám! - morogta Brad nyugtalanul.
Tekintetem nem a vörösen izzó szempárral és az erdőt ellepő köddel, hanem a felém hajoló Brad ijedt tekintetével találkozott. Azonnal ülő helyzetbe tornásztam magam hogy megbizonyosodjak, álom volt-e vagy valóság. Az elém táruló tiszta, csendes erdő kételyeket szőtt bennem. Tényleg megtörtént?

_________________________________________________________

Hey Readers!:) Késve, de felkerült a negyedik része a történetnek. Kárpótlásul ez egy kicsivel hosszabbra sikeredett. Remélem elégedettek vagytok vele! Új kinézetet tervzek adni a blognak, fogalmam sincs miért..csak mert új fejléchez kéne valami új kinézet is..mindegy.:) Remélem jól telik mindenkinek a suli és Keep Calm, hamarosan szünet! :D Egy újabb díjjal gazdagodott a blog, amit az arra kijelölt menüpontban találtok(remélem jól csináltam). Fogalmam sincs hányan olvassátok a firkálmányaimat, de egy kis visszajlzés jól esne tőletek..:)
Hamarosan jövök. xoxo. H.