2014. május 18., vasárnap

Ninth Chapter

Hát akkor újra itt! Üdv mindenkinek! Egy ideje már jelentkeztem és be kell vallanom, nekem ez így pont jó volt. Rengeteg dolgom volt az idő alatt, és tessék újra itt az év vége, tehát úgy döntöttem ideje felrakni a kilencedik részt. :)  Ne haragudjatok amiért nem jelentkeztem eddig, nem fogok hónapokra eltűnni. :) 
Egy picit megváltozott a blog története, de észre sem fogjátok venni, hisz annyira nagyon még nem avattalak titeket bele eddig sem. :) Jó olvasást és meg egyszer bocsánat!


-  Nem kellett volna kijönnöd.. - állít fel Brad a földről, miközben a fejét rázza.
-  Tudod mit nem kellett volna? - kérdezem teljesen kikelve magamból - Ide jönnöm! Ide jönnöm nem kellett volna! Tökéletes életem volt! Ehhez képest tökéletes! Voltak barátaim, volt apám, volt családom, volt egy normális iskolám a kitűnő eredményeimmel, mindenem megvolt..mindenem ami kellett egy normális mégis tökéletes élethez! Most pedig semmim sincs..
Brad csak állt mellettem és a kezét piszkálta. Nem tudta mit mondjon erre, és talán nem is baj. Nem akartam újra sablonos szöveget hallgatni, nem akartam, hogy ő is
eljátssza velem azt, amit anya is eljátszott mielőtt ide jöttem.
Lágyan megérintette a vállamat és előre tolt, be az iskolába. Némán sétáltunk egymás mellett, vissza a szekrényemhez, ahol nem olyan régen életemet vesztettem, képzeletben
vagy a valóságban már fogalmam sincs.
Amióta itt vagyok képtelen vagyok megkülönböztetni ezt a kettőt. Soha nem is tudtam, hogy a fejemben létezik egy ilyen világ, fogalmam sem volt, hogy ilyeneket is képes
vagyok látni vagy kitalálni.
-  Beszélned kell hozzám Ad. Nem játszhatod ezt..nem csinálhatod ezt.. - rázta meg újra a fejét, és a szomszéd szekrénynek támaszkodott.
Mély levegőt vettem mielőtt válaszoltam volna neki. Muszáj volt lenyugtatnom magam. Ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem, és észrevette, hogy valami nincs rendben velem.
Nem riaszthatom el magamtól. És magamban sem tarthatom ezeket, különben szépen lassan bele fogok őrülni ebbe..amióta itt tartózkodom, napi szinten történnek velem ilyen..
ilyen lehetetlen dolgok. Mert kizárt, hogy ezek bármikor is megtörténjenek. Egyszerűen lehetetlen.
-  Fogalmam sincs mire gondolsz.. - hajtottam le a fejemet, és a cipőm orrával megpiszkáltam a csempét.
Brad fájdalmasan felkacagott. - De tudod. Adolfine tudod. Mindent tudsz, csak nem mered bevallani magadnak. Lehet, hogy látsz, de hiába, ha nem figyelsz.
-  T-tessék? - emeltem azonnal rá a tekintetemet.
-  Hiába nézed, hogy mik történnek veled, ha fogalmad sincs mit akarnak mondani a képek. Látnod kell, de nem teszed. Miért?
-  Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! - csaptam be a szekrényem ajtaját.
-  Hát jobban jársz, ha minél előbb megtudod, és nem csak te, hanem mindenki jobban jár.
-  Miért foglalkozol velem Brad? - szembe fordultam vele és egyenesen a szemébe néztem.
Brad habozott mielőtt válaszolt volna.
-  Ez a feladatom.
Hitetlenül felnevettem, és csípőre tett kézzel néztem rá.
-  Te beteg vagy.
-  Akit itt betegnek lehet nevezni, az egyedül te vagy Adolfine!
-  Te most betegnek neveztél engem? Fogalmas sincs miket élek át!
-  De hidd el, tudom. Én is látom amit te. - közelebb hajolt a fülemhez és úgy súgta fülembe szavait - Minket egymásnak teremtettek Ad. Majd te is belátod..hamarosan. - ezzel
ott hagyott egyedül és nem csak az iskola folyosó lett üres, hanem én is.
Forgattam a kezemben tartott kulcsokat és azon gondolkoztam, hogy most hagyjam-e el az iskolát vagy rendes tanítási időben. A most győzött. Gyors léptekkel hagytam el
ismét az iskola falait és ajtaját és közelítettem a kocsimhoz.
Fáradtan és zaklatottan csaptam be az ajtót és túrtam bele hajamba. Bekapcsoltam a rádiót és néhány percre becsuktam a szemeimet. Próbáltam zakatoló agyamat leállítani
és megnyugtatni magam, mindhiába. A gondolatok, kérdések ugyanúgy rohamoztak és ettől csak jobban lüktetett a fejem. Szemeim hirtelen kinyitódtak és kezem mintha saját
életre kelt volna, beindította az autót.

                                                                         ***

Fogalmam sincs, hol vagyok. Elindultam, kanyarodtam erre és arra és most nem tudom hol vagyok. Sehol egy tábla, semmi. A telefonom a másik ülésen folyamatosan csörgött
anya nevét megvilágítva a kijelzőn vagy a nevelőapám nevét. Egyszer sem vettem fel nekik a telefont.
Egy kis utcát pillantottam meg az út mellett, ahová egy hirtelen mozdulattal letértem.
Egy bár állt nem olyan messze tőlem néhány motorral a parkolójában. Leparkoltam a kocsit és azon gondolkoztam, hogy egyedül bemenjek-e vagy a haladjak tovább a semmi
közepén hátha találkozok valakivel, aki tudja merre vagyok, mondjuk egy kedves farkassal, aki előbb szedi le a fejemet, minthogy válaszoljon.
De ha jobban belegondolok, nem is érdekel annyira, hogy hol vagyok. Amióta távol vagyok attól az átkozott helytől, nem játszadozik velem a képzeletem és nem látok semmi
olyat ami lehetetlen.
Kiszálltam az autóból és magabiztosan elindultam a bár vagy kocsma felé, fogalmam sincs. Kintről hallottam a bent szóló rock zenét és éreztem a dohányfüstöt illetve a
sör szagát. Benyitottam, amit az ajtó helyén álló szúnyogháló hangos nyikorgással kísért. Ráférne egy olajozás.
Ahogy beléptem minden szempár rám szegeződött amit próbáltam figyelmen kívül hagyni. Mindenhol rockerek ültek, hosszú hajjal és szakállal, fekete bőrbe öltözve, mellettük
pedig a barátnőik vagy a csatlósaik. A falon lévő neon égők világították meg épp annyira a belső teret, hogy lássuk az emberek arcát, mozdulatait és hogy merre is megyünk.
Sietve sétáltam el a pulthoz néhány széket kikerülve.
-  Üdv szépségem! Mit szeretnél? - jött oda hozzám a pultos srác.
Fekete vagy talán sötétkék pólót viselt ami tökéletesen kiemelte zölden ragyogó szemeit és barna haját. A póló tökéletesen láthatóvá tette a karizmait, amik megfeszültek
ahogy a pultra támaszkodott és egy féloldalas mosolyt küldött felém, de nem azt a kisfiúsat, hanem azt a "Tudom, hogy meghalsz értem már most azonnal" -félét. És tényleg
így volt. Már most meghaltam érte.
-  Nos? - hajtotta le egy kicsit a fejét és úgy próbálta elérni hogy ragyogó szemeibe nézzek. - Mit kér?
-  Ömm.. - megköszörültem a torkomat miközben a megfelelő szavakat kerestem - Eltévedtem. Fogalmam sincs, hol vagyok. Ha segíteni tudna, annak nagyon örülnék.
-  Honnan jöttél kedves?
-  Most költöztünk ide Beacon Hills-be.
-  És elmertél egyedül jönni idáig? Merész vagy meg kell hagyni. - bólintott elismerően. 
-  Szóval segítenél vagy keressek mást?
-  Pár perc múlva lejár a munkaidőm. Ha gondolod visszakísérlek Beacon-be. Veszélyes erre egy ilyen szép lánynak, mint amilyen te vagy. - nézett végig rajtam feltűnően.
Nem akartam ebbe belemenni és ezt nem akartam a tudtára adni. A hely búzlött az alkoholtól és dohányfüsttől. El kellett innen tűnnöm. Lassan hátráltam néhány lépést, figyelve
arra, nehogy felborítsak valamit, aztán megfordultam és elkezdtem szaladni az ajtó felé. Rossz előérzetem volt. És nem véletlenül. Ahogy elkezdtem szaladni a kijárat felé
két izomagy állt meg előttem az ajtóban.
-  Fogjátok el és helyezzétek biztonságba. - adta ki a pultos srác a parancsot és a hívei így is tettek.
Karon fogtak a számat is befogták és egy székre leültettek aztán lekötöztek, nehogy újra elszaladjak. Te jó Isten. Mibe keveredtem? Mindenki idegesítően vigyorgott rám és
hallottam ahogy az egyik nő azt kérdezte, hogyan végeznek velem. Féltem. Rettenetesen féltem.
Hallottam a kés hangját, ahogy végig húzták egy másikon, illetve mást is hallottam. Lánc csörgést és morgást. Óvatosan oldalra fordítottam a fejemet, hogy szemügyre vegyem
mi folyik körülöttem. Egy nő sétált felém egy késsel a kezében és sátáni mosollyal az arcán. Mellette egy méreten felüli vérszomjas fekete kutya kinézetű állat, aki úgy
vicsorgott rám, mint aki most azonnal le akarja tépni a fejemet, nem törődve az őt lekötöző vastag láncokkal.
A nő közeledett felém, majd megállt előttem és megvágta a vállamat. Éreztem ahogy a meleg folyadék lefolyik a karomon és a földre cseppen. A kutya mellettem felállt támadó
állásba és rám morgott, aztán mintha soha nem is volt ott lánc ami visszatartotta volna, elrugaszkodott és ugrott. Felém. Egyenesen felém.
Elfordítottam a fejemet, összeszorítottam a szemeimet, minden testrészem megfeszült amikor egy sikoly tört elő belőlem.